A fotók a Rábcatorok Regionális Partnerség településein készültek a "Múlttal a jövőért" projekt keretében.
A Rábca-torok élővilágának általános bemutatása
A Rábca és a Répce ugyanaz a folyó, a Rábca nevet az alsó szakasza viseli. A 123,7 km hosszú magyar Répce-Rábca szakasz hazai vízgyűjtő területe 2677 km2. A vízgyűjtő teljes nagysága 4816 km2. A Répce Ausztria felől érkezve mintegy 200 m-es tengerszint feletti magasságban éri el hazánkat, és a Rábca 112 m magasságban ömlik a Mosoni-Dunába.
Az elmúlt évszázadokban a Rábcán számos vízügyi beavatkozást végeztek, amelynek eredményeként úgy a medrét, mint a Mosoni-Dunába történő torkolati helyét is megváltoztatták. Legutoljára a korábban Győr-Szigetnél lévő torkolati helyét az 1980-as években megszüntették, és azt Abdánál a Kápolna környékén alakították ki. Így északi irányban egy új mintegy 2 km-es szakaszon új medre lett, míg a korábbi keleti irányú torkolati szakasz jelenleg a Holt-Rábca.
A Rábca torkolata három jelentős vidékünket érinti. A Mosoni-Duna révén az Alsó-Szigetközt, továbbá a Hanság keleti medencéjét (más néven Észak-Hanságot) és a Tóközt. Előbbi a Szigetközi Tájvédelmi Körzet része, míg utóbbi kettő a Fertő-Hanság Nemzeti Parkhoz tartozik. Így a terület élővilága egyedülállóan gazdagnak mondható.
Alsó-Szigetköz és a Mosoni-Duna
A Szigetköz növényzetének kialakulásában és jelen állapotában is meghatározó a víz, azaz a Duna és mellékágrendszeres.
A lassúbb vizekben és morotvákban, amelyek lefűződött vagy levágott Dunaágak, lebegő- és gyökerező hínártársulások élnek (Lemnetalia, Hydrocharietalia és Potamogetonetalia). A sekélyebb vizekben és a partok mentén nád- és magassás társulások találhatók.
A Duna szigetein található, időszakosan kiszáradó tavacskák, feltöltődő mellékágak mindamellett, hogy jelentős vízimadár költő- és táplálkozóhelyek, különböző fajokban gazdag vízinövény-társulások menedék-helyei is. A hullámtérben kialakuló zátonyokon elsőnek a törpekáka iszaptársulás és az ártéri gyomtársulások (Nanocyperion, Polygogn-Chenopodion) vetik meg lábukat. A terület további feltöltődésével a magasabb szinteken ezeket követik a bokorfüzesek, amelyek jellemző fajai a csigolya- és mandulalevelű fűz (Salix purpurea, S. trindra). A gyepszintben sok helyütt még tömeges a védett nyári tőzike (Leucojum aestivum). A bokorfüzesek feletti szintet a fűz-nyár ligeterdők alkotják. Fő fajai a fehér- és törékeny fűz (Salix alba, S. fragilis), a fehér- és fekete nyár (Populus alba, P. nigra), a mézgás éger (Alnus glutinosa), a vénic szil (Ulmus laevis) és a zselnice vagy májusfa (Prunus padus).
Az eredeti erdőtípusoknak ma már csak töredékei találhatók meg, jobbára felváltotta őket a telepített füzes, nemes nyáras.
A víztől legtávolabbra fekvő és magasabb térszintű helyeken valaha uralkodó szerepet töltött be a tölgy-kőris-szil ligeterdő. Fennmaradt állományaik ma a Mosoni-Duna mentén még megtalálhatók. A leggazdagabb növénytársulást alkotják, fajainak felsorolásakor válogatni is nehéz: kocsányos tölgy (Quercus robur), mogyoró (Corylus avellana), hóvirág (Galanthus nivalis), gyöngyvirág (Convallaria majalis), erdei ibolya (Viola sylvestris). Növénytanilag rendkívül érdekesek a mészkedvelő, hegy- és dombvidéki fajok helybeli, alföldi előfordulása, pl.: fehér sás (Carex alba), bogláros szellőrózsa (Anemone ranunculoides) és a tűzliliom (Lilium bulbiferum). Elszórtan találhatók még a területen gyertyános-kocsányos tölgyerdők (Querco robori-Carpinetum), valamint fűz- és égerlápok (Dryopteridi-Alnetum) is.
A szigetközi gyepek, amelyek zöme mocsárrét (Alopecuterum praten-se), úgynevezett másodlagos társulások. A levágott erdők helyén jöttek létre és a rendszeres legeltetés, kaszálás tartotta fenn őket. Értékes, védett növényeink az ott élő kosborokon kívül a kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), a szibériai nőszirom (Iris sibirica), a keskenylevelű gyapjú-sás (Eriphorum angustifolium).
A terület állatvilágának legjellegzetesebb képviselői a vízi életközösségekben előforduló fajok. Halfaunájában megtalálható a hazai fajok mintegy 80%-a. Az eredetileg tiszta hegyi patakokban élő sebes pisztráng (Salmo trutta fario) éppúgy, mint a mocsarak, lápok védett fajai: a réti csík (Misgurnus fossilis), a lápi póc (Umbra krameri) vagy egyéb, jól ismert édesvízi halak: a márna (Barbus barbus), harcsa (Silurus glanis), a kecsege (Acipenser ruthenus), a compó (Tinca Tinca).
A kétéltűeknek csaknem valamennyi hazai faja megfigyelhető itt. Közülük gyakori a kecskebéka (Rana esculenta), a mocsári béka (Rana arvalis) vöröshasú unka (Bombina bombina) és a levelibéka (Hyla arborea). A hüllők kisebb számban élnek a vízjárta területeken, ám jellegzetes képviselőjük a vízisikló (Natrix natrix) itt is gyakori, de a mocsári teknőssel (Emys orbicularis) is több helyen találkozhatunk.
A madárfajok száma 230-ra tehető, közülük a Duna ágrendszerében járva először a gémfélék tűnnek fel. Nagyobb telepeiken kárókatonák (Phalacrocorax carbo), szürke gémek (Ardea cinerea) és bakcsók (Nycticorax nycticorax) költenek. A fokozottan védett fajok közül a barna kánya (Milvus migrans), a hamvas rétihéja (Circus pygargus), a fekete gólya (Ciconia nigra), a nagy kócsag (Egretta alba), a vörös gém (Ardea purpurea) és a rétisas (Haliaeetus albicilla) fészkel. Megfigyelhető azonban a halászsas (Pandion haliaëtus) is. Különösen télen, nagy csapatokban úszkálnak a réce félék képviselői: a tőkés réce (Anas platyrhynchos), a kontyos és barátréce (Aythya fuligula, A. ferina)a hegyi réce (Aythya marila), a jeges réce (Clangula hyemallis), a füstös- és fekete réce (Melanitta fusca, M. nigra).
A védett emlősállatok közül gyakori a hermelin (Mustella erminea), a nyuszt (Martes martes) és a denevérek több faja. Sok helyen – a Mosoni-Duna, csatornák mentén – felfedezhetőek a hód (Castor fiber) jelenlétére utaló nyomok. Különlegesség a jégkori reliktumként megmaradt fokozottan védett északi pocok (Microtus oeconomus menhelyi).
Hansági láprétek, Rábca-menti mocsárrétek és magassásosok
Az egykor több ezer hektár kiterjedésű nyúlfarkfüves láprétekből (Seslerietum uliginosae) és kiszáradó kékperjés láprétekből (Succiso-Molinietum) ma már csak néhány száz hektár maradt meg az Észak-Hanságban. A megmaradt és ma is kiszáradással veszélyeztetett, de rendkívül fajgazdag, lápréteken jellemző védett növényfaj a lápi nyúlfarkfű (Sesleria uliginosa), hússzínű ujjaskosbor (Dactylorhiza incarnata), a kornistárnics (Gentiana pneumonanthe) és a nyári tőzike (Leucojum aestivum).
A magassásosok (Caricetum acutiformis et ripariae) és a mocsárrétek (Agrostio-Deschampsietum caespitosae és Carici vulpinae-Alopecuretum pratensis) nemcsak számos fajnak biztosítanak élőhelyet, hanem szemre is nagyon látványosak. Védett fajaik közül a nálunk gyakorinak számító, de európai szinten veszélyeztetett kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum) vagy a védett mocsári lednek (Lathyrus palustis) emelhető ki
Az állatfajok közül ki kell emelni hazánk egyetlen bennszülött gerinces alfaját a rákosi viperát (Vipera ursini ssp. rakosiensis), amelynek stabil állománya él a területen. A faj korábban előfordult Sopron környékén és a Bécsi-medencében, de ezekről a területekről már régen kipusztult. Rendszeres és szerencsére egyre gyakoribb fészkelő faj a fokozottan védett haris (Crex crex), de megemlíthetjük a szintén fészkelő hamvas rétihéját (Circus pygargus) is.
Láperdők a Hanságban
A Hanságban a fás területek aránya egészen az 1960-as évekig egészen csekély volt, de több helyen fordultak elő égerlápok (Carici elongatae-Alnetum és Fraxino pannonicae-Alnetum) és a fűzlápok (Molinio-Salicetum cinereae), illetve a mára már kipusztult nyírlápok. A lecsapolásokat követően az erdővel borított területek jelentős átrendeződése következett be, de a ma megtalálható láperdők (pl. Lébény térségében a Vesszős-erdő, Figurák) mindenképpen kiemelkedő értéket képviselnek. Alnövényzetükben helyenként tömeges a védett tőzegpáfrány (Thelypteris palustris), szálanként találkozhatunk a szálkás pajzsikával (Dryopteris carthusiana) és a fekete ribiszkével (Ribes nigrum). A fészkelő madárfajok közül a fekete gólyát (Ciconia nigra), az uhut (Bubo bubo), a rétisast (Haliaetus albicilla), illetve a telepesen fészkelő szürke gém (Ardea cinerea) és bakcsó (Nycticorax nycticorax) lehet kiemelni.
Hansági és tóközi nyílt vizes élőhelyek
A múlt század ötvenes éveiben befejeződött lecsapolásokat követően a hansági tavak többsége megszűnt, mindössze a Fehértó, Kónyi-tó és a Barbacsi-tó maradt meg. A tőzegbányászat következtében alakultak ki kisebb tavak (pl. Kóny határában a Tündértó), ezek és a lecsapoló-öntöző rendszer csatornái nyújtottak menedéket az egykori lápvilág hínár-, hal- és kétéltű fajainak. A nyílt vizes élőhelyek és a mocsárvilág helyreállítását célozzák a 2001-ben megindult hansági vizes élőhely-rekonstrukciók, amelyek első lépése a Nyirkai-Hanyban valósult meg Bősárkány térségében. A nyílt vizes élőhelyek tucatnyi növényfaja közül a kolokánt (Stratiotes aloides) vagy a színpompás sárga szőnyeget alkotó tündérfátylat (Nymphoides peltata) lehet kiemelni. A hansági vizekre jellemző hal a lápi póc (Umbra krameri), a réti csík (Misgurnus fossilis), a nyurga ponty (Cyprinus carpio), a compó (Tinca tinca), a csuka (Esox lucius) és süllő (Stizosteidon lucioperca). A kétéltűek közül a kecskebéka (Rana esculenta) mellett a leggyakoribb a mocsári béka (Rana arvalis) és a közösségi jelentőségű vöröshasú unka (Bombina bombina). A hazánk egyetlen őshonos teknősfaja, a mocsári teknős (Emys orbicularis) nagyon ritka a területen.
A tóközi tavak mindig is jelentős madárélőhelynek számítottak, az elárasztott Nyirkai-Hanyt pedig gyorsan felfedezték a költő és vonuló madárfajok. Egyes fajok vonuláskor akár tízezres egyedszámban is megjelenhetnek a területen. Nem véletlen, hogy a 2001-ben megvalósított élőhely-rekonstrukció területe már 2006-ban felkerült a nemzetközi vadvizek jegyzékére (Ramsari terület). Az előforduló fajok közül, a teljesség igénye nélkül, csak néhány fajt említve: cigányréce (Aythia nyroca), böjti réce (Anas querquedula), barátréce (Aythya ferina), bölömbika (Botaurus stellaris), búbos vöcsök (Podiceps cristatus), vörösnyakú vöcsök (Podiceps ruficollis), vörösgém (Ardea purpurea), bakcsó (Nyticorax nycticorax), kanalasgém (Platalea leucorodia), réti sas (Haliaetus albicilla), barna rétihéja (Circus aeruginosus).
A szöveget írta Fersch Attila. A fotókat Dr. Alexay Zoltán és Greguss László készítették.